|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bántó István 2005. november 28.A legendás hírű pap, lapszerkesztő, tanár, emlékíró, a magyarrégeni születésű Koós Ferenc halálának 100. évfordulóján emlékező rendezvényt tartott a hét végén a Calvineumban a bukaresti református egyházközség. Koósnak a bukaresti magyar közösséget szervező tevékenységét, illetve kétkötetes főművét (Életem és emlékeim) Zsold Béla, a Calvineum lelkésze, Demény Lajos akadémikus és Bántó István szerkesztő méltatta. /Koós Ferencre emlékeztek. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 28./2006. január 13.Száz éve, 1905-ben temették el a Brassóban Koós Ferenc egykori bukaresti református lelkészt. Rá emlékezett 2005. december 10-én a Brassó-belvárosi Református Egyházközség. A református temetőben a hosszúfalusi diákok Bálint Ibolya tanárnő vezetésével megkoszorúzták a sírt, majd a belvárosi református templomban Kassay Géza lelkész szervezésében következett a megemlékező istentisztelet, melyet a Brassói Magyar Dalárda szereplése nyitott meg, Klára Mária karnagy vezetésével. Igét hirdetett Zsold Béla bukaresti lelkipásztor. Megemlékező beszédeket Koós Ferenc életéről és érdemeiről a következők tartottak: Bálint László esperes Brassó megyéből; Bántó István, a Bukaresti Művelődési Kör elnöke; Demény Lajos történész és Hochbauer Gyula tanár. Fellépett a Zajzoni Rab István Líceum furulyás csoportja és az Áprily Lajos Líceum /Brassó/ diákénekkara. Koós Ferenc 1828 körül született Magyarrégenben, ahol mellszobor hirdeti emlékét, a református templom kertjében. Közhuszárként részt vett az 1848-as szabadságharcban. A levert szabadságharc után Kossuth Lajos külföldre menekült híveiből emigrációs központok alakultak ki a nagyvilágban. Az egyik Bukarestben volt, ahol Koós Ferenc református lelkészként tevékenykedett. Lelkészi kinevezését Bukarestbe Bodola Sámuel püspöktől kapta, 1855-ben. Egy időben Koós Ferenc volt az egyetlen református lelkész Brassó és Konstantinápoly között. Ő hozta létre a bukaresti dalárdát, a magyarok olvasókörét és a Hunnia Magyar Kaszinót. Bukaresti tartózkodása alatt a havasalföldi szórványmagyarságot és a moldvai csángó-magyarságot is megkereste. Amikor 1869-ben osztrák nyomásra el kellett hagynia Bukarestet, Eötvös József miniszter Erdélybe nevezte ki tanfelügyelőnek, s a dévai tanítóképző igazgatójának, majd tanfelügyelő volt Máramarosszigeten, Besztercén, végül Brassóban. /Pitó Lajos, Brassó: Koós Ferencre emlékeztünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./2006. március 21.1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsenek. Március 6-án megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Céljuk a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítése és az Ady Endre Iskola támogatása. Alakulásuk után vissza kellett szerezniük a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették. Az RMDSZ vezetősége parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból visszakerült, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárat is visszaszerezniük, számolt be az elnök a társaság munkájáról. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig foglalja össze az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Munkájuk elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára BPMT-t fölvette a határon túli magyar tudományos műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg. 2001-ben a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását „A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete” című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét. Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba. Az érdeklődők tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. A hétfői nap például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki. Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll.. /Barabás István: Tizenöt év a bukaresti magyarságért. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./ Emlékeztető: az első évkönyv: A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője 1991-1993 /Kriterion, Bukarest, 1995/2011. december 20.Elhunyt Lőrinczi LászlóÉletének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott. Sokoldalú egyéniség „Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.” Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata. Kuncz szerelmese Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei. „Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. december 21.Magányból – az örökkévalóságbaLőrinczi László halálára 2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László. A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül. Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el: „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.” 1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja. Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót. A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek. Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén. A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is. A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította. Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 9.Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”Hozzászólás az asszimiláció témához Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban. Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére. Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő. Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek. Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján). Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen. Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után. Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt. És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz. Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni. És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez. Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?) A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén. Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg. És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez. Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság. Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás. Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 17.Könyv a regáti magyarságrólÚjabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép. Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép. A Bukarestben letelepedett és itt dolgozó magyarság, kisebb-nagyobb sikerrel, mindenkor megtalálta az utat az önszerveződésre valamint a beolvadás ellensúlyozására. A szórványéletbe kényszerült magyarok őrhelyeket hoztak létre nemzetiségük és anyanyelvük megvédésére és közösségben történő gyakorlására. Így születtek meg a különböző művelődési társaságok, magyar felekezeti iskolák, magyar nyelvű egyházak. A könyv négy fejezetre tagolódik. A vezérmotívuma, hogy a szórványéletben is megvan a lehetőség a magyarság megőrzésére, ápolására, fejlesztésére és átadására utódainknak. Azzal a feltétellel, hogy élünk a felkínált lehetőségekkel. Az első fejezet a magyar közművelődés történetének 150 évét öleli fel. Ismerteti a hajdani, katolikus Szent István Király Egyesület, a napjainkban is, a bukaresti Calvineumban működő Koós Ferenc Kör, valamint a fővárosi Petőfi Házban tevékenykedő Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság történetét. A szerző figyelme kiterjed a magyar nyelvű tanításra is. Kikből is áll az összetételében állandóan változó, az idők folyamán szakadatlanul cserélődő regáti magyarság? A szerző Nagy Sándorra hivatkozik, akinek az írásaiból megtudhatjuk, milyen csoportok alkották a regáti magyarságot: földművesek, mezőgazdasági idénymunkások, iparosok, cselédek, napszámosok, munkások, hivatalnokok, szabadfoglalkozású értelmiségiek. Számos – műhellyel rendelkező, jól menő – magyar iparost találunk a Regát városaiban. Az itteni magyarok azzal tüntek ki, hogy szorgalmasak, tisztességesek, szavahihetők és jó szakemberek voltak. Ezért állták meg a helyüket az új, számukra idegen környezetben, amelyet lassan, fokozatosan, a munkájuk nyomán magukénak is érezhettek, miközben kivívták maguk számára a többségiek értékelését, megbecsülését. Létezett ellenben egy árnyaltabb, lelki képlet is az itt élő magyarság honosodásához. A regáti magyarság legértékesebb tagjai rendszeresen részt vettek az egyházi életben, a művelődési rendezvényeken, egyesületekben, magyar iskolába járatták gyermekeiket, kitartóan, erőt nem kímélve megőrizték magyarságukat. Voltak olyanok is, akik bár a családban magyarul beszéltek, megtartották a szokásokat, de nem vettek részt semmilyen magyar megnyilvánulásban. Veszélyt láttak másságuk kinyilvánításában; gyerekeiket nem járatták magyar iskolába, vallásórákon sem vettek részt. Utódaik aztán elindultak a beolvadás lejtőjén. Egy része a regáti magyaroknak, az idegen környezet romboló hatására vagy a hatóságok zaklatása folytán, zárkozottá, hideg, önző szívűvé vált. Viszont a Regátban is megtalálhatjuk a magyarkodó szájhősöket, akik aztán elsőkként hátráltak meg akkor, ha anyagi áldozatot kellett hozni a magyarságért. Az értelmiségiek között voltak olyanok is, akik nem ereszkedtek le a nép szintjére, nem érdekelte őket a nemzeti szellem és elkerültek minden magyar jellegű megnyilvánulást. A magyarság minden rétegében találunk olyanokat, akik bírálnak, becsmérelnek minden magyar kezdeményezést, magyar voltukat eltitkolják, rejtőzködnek, örökösen rettegnek, meghúzódnak. Az elidegenedés, az asszimiláció általában látszólag kis dolgokkal kezdődik, de ha egyszer elindul, már nem lehet feltartóztani. Bántó István 32 éven át volt szerkesztője és főszerkesztője a Bukarestben megjelent Tanügyi Újságnak, a könyvben a lap rövid történetét is imerteti. Mint hatvan éve Bukarestben élő, egyszerű olvasó szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a szépen megírt, tanulságos könyvet. Árvay Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 9.Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.) „Bukarestben megfújják a trombitát. Minden anya hazavárja a fiát. De hibába várja haza az édes fiát. Bukarestben lesz az örökös hazád.” (Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.) Bukarest – félúton és örökös félkészen Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült. Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más. Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek. Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló. Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól. Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla. Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város. Bukarest, az ország szélén a közepe Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő. Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?! A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot. „Illik” lenézni Bukarestet? De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….” Tallózó a Bántó István kötetének írásai között Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb. Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”. A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni. A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat. És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez. A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig. A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit. Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe. Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött. Záró gondolatok, adósságlista Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona. Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen! Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések. Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve. Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is. Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő. Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég. Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink. Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl. A régi Bukarest a mienk is! A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog. (Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.) (Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.) Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse. Számolni a nyelvi magvaszakadással… Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre. Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását. Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.” Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is. Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes. Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem. Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor. Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése. Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának. Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet. Vetési László (Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro 2012. május 11.Könyv jelent a bukaresti magyar közművelődésrőlTöbbek közt az utóbbi 150 év bukaresti magyar intézményeit, egyesületeit, a Regátban élő magyarság jeles személyiségeit mutatja be Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című könyve – derült ki Vetési László lelkésznek a kolozsvári Gaudemus könyvesboltban tartott könyvismertetőjéből. Mint részletezte, a Polis Kiadó gondozásában megjelent kötet számba veszi a bukaresti magyarság megmaradása szempontjából fontos intézményeket, ugyanakkor szemlézi a román fővárosban megjelent magyar nyelvű egyházi újságokat, a könyv szellem- és művelődéstörténeti kutatás eredménye. A kolozsvári könyvbemutatón jelen volt a szerző is, aki a bemutatót követően dedikálta a könyveket az érdeklődőknek. Bántó István kifejtette: töretlenül optimista a bukaresti magyarság jövőjét illetően. „Van értelme annak, hogy van, aki vállalja az intézményszervezés, a közösségteremtés feladatát. Fontos, hogy fennmaradjanak ezek a közösségek” – szögezte le Bántó. A tanulmánykötet szerzője ugyanakkor elmondta: a könyv megírásának előzménye, hogy 1990-ben Zágoni Albu Zoltán református lelkész kezdeményezésére Bukarestben újraalakult a Koós Ferenc Kör, a korábban a bukaresti református egyházközség kezdeményezésére a 19. században alakult magyar egyesület. Bántó István hozzáfűzte: ekkor azt a célt tűzték ki, hogy kiegészítik azokat az ismereteket, amelyek hiányoztak a bukaresti magyarság történetéből, és létrehozzák a Bukaresti Magyar Adatbankot, ennek ő a közművelődési részét vállalta el. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2012. május 14.Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság BukarestbenBántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt. – Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési. A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató. A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László. A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat. KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár) 2014. június 30.A bukaresti magyarok nyomában Hézagpótló munka jelent meg románul a bukaresti magyarok történelmi útjáról a kezdetektől napjainkig Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest) címmel. Első kiadása 2011-ben, a második javított és bővített kiadása 2013-ban látott napvilágot. Szerzője, Hencz Hilda könyvtárosként kezdett foglalkozni évekkel ezelőtt a bukaresti magyar élettel. Hosszas, kitartó kutatásainak betetőzése ez a kötet, amellyel nagyanyja, Márkus Julianna emlékének adózik. Korábbi kutatásainak összegzését a szerző olyan kötetekben tette le az asztalra, mint a Magyarok román világban című kétnyelvű (2009), majd a román nyelvű Bucureştiul maghiar című munka (2011), illetve a Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860–2010 című leíró sajtóbibliográfia (2011). A Bucureştiul maghiar 2013-ban megjelent második, javított és bővített kiadása új köntösben látott napvilágot, borítóján Szathmáry Papp Károly fényképével. A kötet új alcímet is kapott: A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig. A szerző terjedelmes bevezetőben tájékoztat a második kiadás megírásáról, tartalmi gazdagodásáról. Az átdolgozás folyamán figyelembe vette az első kiadáshoz fűzött megjegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, javaslatokat, így a könyvnek mintegy harmadát új adalékok alkotják. A könyv négy fejezetre tagolódik: az első a kezdetektől az első világháborúig terjedő időszakot, a második a két világháború közöttit, a harmadik a kommunista időszakot, a negyedik pedig az 1989 decembere utáni közel két és fél évtizedet taglalja. E korszakolás szerint mutatja be a szerző a bukaresti magyarok jogállapotában bekövetkezett változás következményeit: míg az első világháborúig idegen állampolgárokként tartották számon őket, az első világháború óta már román állampolgárok nemzeti kisebbségi sorsban. A kommunista pártállam keretében a hatalom árnyékában hol kedvezőbb, hol jogfosztott volt a helyzetük, az 1989 decembere utáni korszak kedvezőtlen kihatásai dacára a számbelileg és intézményeiben is apadó bukaresti magyarságnak volt elég ereje és akarata a túlélésre. A könyv első fejezetének alapgondolata az a felismerés, hogy közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását. Ezeknek az intézményeknek a létrehozására és tevékenységére irányul a szerző figyelme. Adatok, tények sokaságára alapozva ismerteti a római katolikus és a protestáns felekezetek egyházépítő munkáját, templomok és iskolák létrehozását, társadalmi és művelődési egyesületek megalakítását és működtetését. Mindezt kiegészíti azoknak az értelmiségieknek a bemutatásával, akiknek eme intézmények megalakítása és irányítása a nevükhöz fűződik. A szellemi élet gyarapodásaként mutatja be a bukaresti első magyar hírlapok, a képes kalendáriumok, az egyesületi értesítők, évkönyvek megjelenését. A szerző nagy érdeme, hogy felkutatott és közzétesz figyelmet érdemlő eseményeket, újabb adatokat, téves dátumokat pontosít, hiányos tényközléseket egészít ki. Forrásmunkákra hivatkozva megerősíti például, hogy Fekete József szobrászművész az alkotója a fővárosi Repülősök emlékművének. Tisztázza például a magyar műépítészek és építészmérnökök szerepét, akik középületek, szállodák, magánházak tervezése és kivitelezése révén járultak hozzá Bukarest városképének kialakításához. A magyar értelmiségiek szakok szerinti csoportosítása révén lehetővé teszi annak áttekintését, hogy a Bukarestbe került magyar orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, festőművészek, ügyvédek, zenészek, közgazdászok, munkások milyen munkahelyeken dolgoztak; így tudjuk meg például azt, hogy milyen tisztségeket töltöttek be magyar gazdasági és pénzügyi szakemberek román és osztrák-magyar érdekeltségű vállalatok vezetőségében. Forrásmunkák révén mutatja be, hogy milyen anyagi és szellemi értékekkel gazdagították a magyar szakemberek saját közösségüket, miként járultak hozzá Bukarest fejlődéséhez, milyen ágazatokban és szolgáltatásokban helyezkedtek el a nagy számban idetelepült magyarok. A szerző részletesen ír a református és főleg a katolikus egyház, valamint a felekezeti oktatás helyzetéről, hitéleti tevékenységéről. Beszámol a 20. század eleji önálló magyar egyházépítésről, a Bálinth János lelkészről szóló titkosszolgálati jelentésekről, a Cuza utcai katolikus templom és iskola létrejöttéről, részleteket ismertet Raymund Netzhammer püspök emlékiratából. Nem hallgatja el azokat a korabeli, idegen állampolgárokra és intézményekre vonatkozó hivatalos rendelkezéseket, amelyek meghatározták a már a 19. század közepén jelentkező magyarellenes előírásokat, intézkedéseket, és a korabeli román sajtó magyarok elleni rendszeres uszításait is ecseteli. Mint ismeretes, gyökeresen megváltozott a bukaresti magyarság helyzete az első világháború után. Könyvében Hencz Hilda arra keres választ, hogy miként élte meg a bukaresti magyarság ezt a változást, miként hatott ki sorsa alakulására a nacionalista országvezetés szaporodó és szigorodó jogfosztó intézkedéssorozata. A szerző taglalja azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyekkel a bukaresti magyarságnak sikerült életre keltenie a túléléshez szükséges közösségi intézményeit. Kimutatja, hogy a jogfosztó törvények dacára a túlélésre berendezkedett szórvány meg tudott maradni életképes közösségnek egyházában és társadalmi, művelődési egyesületeiben; elvesztette ugyan önálló katolikus egyházát, katolikus iskoláit, de megerősödött református egyháza, megőrizte magyar iskoláját, létrejöttek az anyanyelvet és kultúrát ápoló egyesületei. Mindezekre nagy szükség volt ahhoz, hogy ellensúlyozni lehessen az állandóan leselkedő asszimiláció veszélyét. Újabb nagy megrázkódtatás volt a második bécsi döntés nyomán előállt helyzet. Ez tömeges visszatelepedéseket váltott ki, vagyonok elprédálását okozta, egyéni tragédiákhoz vezetett, szétzilált egy kialakult közösséget, intézményei betiltását, épületei zárolását vonta maga után. Alig maradt helyben magyar értelmiségi. Az itt maradottak helyzetét súlyosbította a felkorbácsolt magyargyűlölet, sokan még otthonukban is félve szólaltak meg magyarul. A háború nagy anyagi veszteségeket is okozott, közösségi épületek pusztultak el. Az 1944. augusztus 23-i fordulat a jobb élet reményét villantotta fel a sokat próbált bukaresti magyarok körében. Életük egyik biztató eseménye volt, hogy a lebontásra ítélt, de a háború kitörése miatt épen maradt református templomot újra birtokukba vehették, a megmaradt iskolaépületben pedig ősszel megkezdődhetett a tanítás Az új politikai-társadalmi körülmények között megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, beindult a román rádió magyar adása, megjelent az országos magyar napilap, megkezdődött a tevékenység a Zalomit utcai magyar házban. Mindezt egy újabb korszak nyitányaként taglalja könyvében Hencz Hilda. Ezt az új korszakot a könyv harmadik fejezete tárja elénk A kommunizmus korszaka címmel. Ebben az időszakban az új hatalom felszámolta a hagyományos magyar közösségi intézményeket, fokozatosan elsorvasztotta az egyházak életét, céljai szolgálatába állította az iskolát, a közművelődést. Új magyar intézményeket hozott létre – lapszerkesztőségeket, könyvkiadói részlegeket, minisztériumi nemzetiségi igazgatóságokat, bővítette a rádió magyar szerkesztőségét. Ezek a későbbi évek folyamán újabbakkal bővültek (Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét c. hetilap stb.). Ezek működéséhez jelentős számú értelmiségit helyeztek Bukarestbe. Soha olyan sok magyar értelmiségi nem dolgozott a fővárosban, mint azokban az években. Számos erdélyi magyar író, költő, szerkesztő élt és alkotott itt, de szép számú képzőművész, zenész, sportoló is. Egyetemi oktatók tanítottak a felsőoktatásban, szakemberek munkálkodtak a tudományos kutató intézetekben, jelen voltak minisztériumokban, a felső pártszervekben. Szakmunkások, mérnökök, technikusok százai dolgoztak ipari vállalatokban, építkezéseken, szolgáltatásokban. Figyelmet érdemlő megállapítás, hogy bár számbelileg megnőtt a szórvány, társadalmi szerkezete pedig minőségileg javult az értelmiségi réteg gyarapodásával, mégsem alakulhatott ki közösségi élet, mert a hatalom nem engedélyezte magyar társadalmi, művelődési, szakmai egyesületek megalapítását. Csak az egyházak keretében zajlott erősen korlátozott közösségi élet és a Petőfi Művelődési Házban időnként élénkülő művelődési tevékenység. A lapok, a rádió, a tévé, a könyvkiadók szerkesztőségeinek bemutatásával, a társadalmi, felsőoktatási, tudományos, művészeti intézményekben dolgozó szakemberek számbavételével a szerző képet ad arról az értékmegőrző és -teremtő szellemi munkáról, amely ebben az időszakban Bukarestben kibontakozott. Könyvének utolsó fejezete a bukaresti magyarság 1989 decembere utáni időszakát taglalja. Elemzésének sommás következtetése, hogy elkezdődött a szórvány gyorsuló leépülésének folyamata, amely végül is felszámolódásához vezet. Az okok között említi a magyarok számának nagymértékű csökkenését a hazatelepedések okán, az államilag támogatott intézmények megszűnését, a vállalatok csődjét, az építkezések leállását, a kutatóintézetek elsorvadását. A megfogyatkozott szórványnak sikerült ugyan újrateremtenie bizonyos közösségi intézményeket, megerősítenie egyházai életét, száma gyarapodott az RMDSZ parlamentben és államigazgatási intézményekben dolgozóival, ami viszont az elemző szerint nem ellensúlyozza a felgyorsult asszimilációt. A szerző érvelései, minősítései között óhatatlanul felbukkannak vitathatók, szubjektív fogantatásúak, személyiségek megítélésében, a helyi és országos problémák tárgyalásában aránytalanságok is tapasztalhatók, ez viszont semmit nem von le a kötet értékéből. Hencz Hilda könyve gazdagon dokumentált, szakmai igényességgel összeállított, fényképekkel bőven illusztrált munka, amely terjedelmes bibliográfiát és névjegyzéket is tartalmaz. Recenzesei dr. Lucian Boia egyetemi tanár, dr. Mihai Chioveanu egyetemi docens. A kötet alapgondolata az anyanyelvben és nemzeti kultúrában való megmaradásért folytatott küzdelem a román állam magyarellenes törvényhozása és a folytonosan leselkedő asszimiláció ellenében. Legyen szabad válaszolnom az utolsó fejezet kérdőjeles alcímére: lesz-e még holnap? Igen, lesz magyar holnap Bukarestben. A történelem fondorlatai kiszámíthatatlanok. Bántó István * Hilda Hencz: Bucureştiul maghiar. Pe urmele a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent (A magyar Bukarest. A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig – sz. m. ), Pro Universitaria Kiadó, Bukarest, 2013. Művelődés (Kolozsvár) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
